Aktuális

Music in Estonia - Ahol valóság a mindennapos éneklés!

Erdélyi Ágnes tanulságos cikkét közöljük. Az eredeti megjelent a Magyar Kodály Társaság Hírei XL. évfolyam 2019/1. számában.

A teljes cikk a Bővebben gombra kattintva olvasható el.

 

Ahol valóság a mindennapos éneklés!

Kedves Olvasó, elnézést kérek a szójátékért, de most „osztani fogom az Észt…!”. Többször évődtek ezzel a szófordulattal az itthoniak, amikor hazaértem egy-egy észtországi értekezletről az elmúlt három évben. Most, hogy vége egy szép munkaidőszaknak, valóban úgy érzem, meg kell osztanom, szét kell osztanom azt a rengeteg tapasztalatot, amit zenetanárként, karnagyként Észtországban szereztem. Mert van mire odafigyelni, és van mit tanulni tőlük!

A 2015 augusztusában a Pécsett rendezett Europa Cantat Fesztivál végén Észtország fővárosának, Tallinnak a képviselői vették át a rendezés stafétáját, hogy az európai kórusszövetség következő, XX. Dalostalálkozóját hazájukba fogadják. Három éves előkészítő munka kezdődött, amelynek a magyar kórusszövetség képviseletében magam is munkatársa lehettem, a nemzetközi zenei bizottság tagjaként. Személyes ajándékként fogadtam ezt a megbízatást, mert 1990 óta mélyen elfogult vagyok az észt emberekkel és kóruskultúrával kapcsolatban.

Történelmi időszakban, a Szovjetunió fokozatos széthullása idején jártunk Veszprém Város Vegyeskarával Tallinnban. Akkor még nem tudtuk, de az ún. észt „Daloló forradalom” egyik fontos pillanatának voltunk résztvevői, amikor az 1869 óta(!) ötévenként megrendezett Dalünnepek sorában sok évtizednyi orosz kulturális befolyás – Sztálin- és Lenin-dalok, a boldog szocializmust éltető kóruszene – után először énekelhették ismét szabadon, anyanyelven az észt hazaszeretet dalait. Mi akkor velük énekeltük a „Mu isamaa on minu arm” kezdetű emblematikus dalt, még maga a szerző, Gustav Ernesaks vezényletével. (Ő most már a Dalmező tetején bronzszoborba öntve hallgatja a szabad nemzet dalolását.) 26 év után tértem tehát vissza Észtországba, az Európai Unió fejlett, erős, technikailag élenjáró tagállamába. Csodálatos és döbbenetes volt viszontlátni Tallinn újjászületett óvárosát, a modern épületeket, a Dalmezőt…

és az embereket, akik közül a 40 év felettiek még tudják, miért vagyok megrendült, ha 1990–91-ről esik szó, de az Europa Cantat fiatalabb szervezői megértően mosolyognak, ha a Daloló forradalomról kérdezősködöm. Mondják, ha igazán kíváncsi vagyok, nézzem meg az amerikai rendezésű dokumentumfilmet: „Singing Revolution”, abban minden benne van. Igen, mindenkinek érdemes megnézni, az interneten is megtalálható!

            Elkezdődött tehát a következő nemzetközi fesztivál szervezése, amely a folyamatos levelezésen túl félévente kétnapos tallinni értekezletet jelentett. Ezen rövid kirándulások alkalmával munkatársaimmal kicsit bekukkanthattunk az észt hétköznapokba is. A házigazdák a megbeszéléseket feloldandó, egy-egy délutáni vagy esti hangverseny-látogatást szerveztek. Ismerkedhettünk a koncertélet szereplőivel, a koncerthelyszínekkel. Külön kérésemre egy este két amatőr kórus egymásután lévő próbáján vegyülhettem az énekesek közé, máskor pedig két zeneiskolai szolfézsórát látogathattam meg.

Milyenek is ezek a hétköznapok? Olyanok vajon, mint itthon, „Kodály országában”?

1962-ben Kodály Zoltán 80. születésnapját köszönteni eljött a fiatal észt zeneszerző: Veljo Tormis is. Kollégáival – többek között Heino Kaljuste karnaggyal, aki zenepedagógia tanár, a világhírű Tõnu Kaljuste édesapja volt – tapasztalatokat gyűjtve úgy döntöttek, megtanulják a magyaroktól, hogy kell az éneklő országot építeni. Hazavitték az óvodai éneklés módszertanát, a relatív szolmizáció eszköztárát, de mindenekelőtt a népdalon, népzenén alapuló kompozíciók, a zenei anyanyelvből kivirágzó nemzeti kórusirodalom példáját. Elkezdték ezen elvek szerint tanítani az óvónőket, tanítókat, iskolai tanárokat, karnagyokat. Szintén összegyűjtötték, feldolgozták az ősi népdalkincset. A jellegzetes „regilaul”, a megszámlálhatatlan versszakból álló, egyszerű dallamokra épülő, válaszolgató dallam az észt kórusművek építőköve lett. Hasonló társadalmi körülmények között, mint akkor Magyarország, a szovjet birodalom kis népeként így tartották életben az anyanyelvet és a nemzeti kultúrát.

Két nagy eltérés volt – és van – országaink zenei nevelésének építményében:

– nekik nem volt – és nincs – speciális ének-zenei általános iskolájuk;

– nekünk nem volt – és nincs – nemzeti Dalünnepünk és Dalmezőnk.

Kodály fél évszázada nincs köztünk, már két esztendeje Veljo Tormis sincs.

Mi maradt meg az ő útmutatásaikból és munkásságukból mára a békében és szabadságban, relatív jólétben élő daloló országaink hétköznapjaira?

Az észt családokban most is természetes dolog az éneklés. Az észt emberek habitusát ismerők szerint a szóbeli kommunikációban lévő visszafogottságukat talán az énekléssel pótolják, itt „eresztik ki a gőzt”. Az édesanyák énekelnek, a férfikörökben a társasjátékot és a poharak koccintását manapság is éneklés kíséri. Az óvodákban – ahogyan a magyar módszer is javasolja (Forrai Katalin!) – zeneileg kiválóan képzett pedagógusok foglalkoznak a kicsikkel. Mindenki megtanul énekelni! Az iskolai énekóra – szem- és fültanúk állítása szerint – országszerte valóban énekléssel töltött idő. Az 1–5. osztályban heti 2 óra, 6–9. osztályig heti egy óra. Az iskolából minden időben zeng valahonnan az ének. Sokszor zongora kísérettel, nem csak népzene (ahogy említettem, az ősi „regilaul” nem a dallamosságáról ismert), de szólnak a modernebb stílusú dalok is, amit örömmel énekelnek a gyerekek, leginkább anyanyelven. Elmélet vagy zenetörténet egészen kevés van. Minden iskolának van énekkara! A legnagyobb cél mindig az ötévente megrendezendő Dalünnep repertoárjának a megtanulása, mert a Dalmezőn nem fér el az „egész ország”, a jelentkezőkből a kiválasztott énekkarok szerepelhetnek. De az előre gondosan megszerkesztett műsort országszerte megtanulják, van külön dalos füzet a gyermekkarok, leánykarok, fiúkórusok, ifjúsági vegyeskarok számára. Ugyanígy, természetesen a felnőtt énekkarok csoportjainak is. A falusi, városi közösségekben a kórusok mellett szintén nagy hagyománya van a fúvószenének, és természetesen a szimfonikus zenekari hangszereket is tanítják. Erről – ugyanúgy, mint nálunk – a zeneiskolák gondoskodnak. Szintén délutáni hangszeres és szolfézs óráik vannak a gyerekeknek, a magyaréhoz hasonló óraszámban. Bár megismerték az észt muzsikusok a relatív szolmizáció módszertanát, manapság nem használják. A zeneiskolai szolfézsórákon ABC-s rendszer szerint gondolkodnak, elsősorban a hangszeres tanulmányokat támogatandó. Azon a két alsóbb osztályos szolfézs órán, amit meglátogattam, előjegyzések, hangsorok gyakorlása volt a téma, keveset énekeltek: skálákat, hangközöket, hangzatokat, az viszont tiszta és egészséges éneklés volt! Gyakoroltak még kottázást és lapról olvasást is.

A középiskolákban már nincs rendszeres énekóra, de zenei foglalkozások, projektek vannak, és állandó kórus is működik minden iskolában! Az egyetemi ifjúság hasonló zenei közegben él, nem felejtik el az közös éneklés örömét, a hétköznapi társasági életnek egyik formája a zenélés, éneklés.

Egy tallinni szabad estén az egyik karnagy kolléga – Raul Talmar, az észt kórusszövetség elnöke – két, általa vezetett kórus próbájára vitt el. Az egyik egy középkorú felnőttekből álló vegyeskar volt, mintegy 30 énekessel, majdnem fele-fele arányban nők és férfiak. Egy irodaépületben rendezik be mindig maguknak a próbatermet, műzongorát használnak, kicsi kottatár áll rendelkezésükre. Éppen Charpentier Te Deum-át készítették elő egy közelgő templomi koncertre, amelyen két másik hasonló énekkarral, zenekarral, szólistákkal léptek fel. A próba atmoszférája nagyon hasonlított egy hazai felnőtt kóruséhoz, baráti társaság, szünetben kis harapnivaló, beszélgetés. Ami kicsit más volt, az a kórushangzás, érett, dús, de mégis hajlékony szólammozgás, ami egy átlagos amatőr kórusnál önmagában is nagy érték. Alapos beéneklést hallottam, ritmusjátékokkal, koncentrációs gyakorlatokkal színesítve. Laza, de hatékony próbamunka folyt, jó érzés volt közéjük beülni, barátságosan fogadtak. Aztán vendéglátómmal gyorsan áthajtottunk Tallinnon, a másik kórushoz. Egyetemisták, fiatal felnőttek baráti társasága volt, kiváló hangok, magabiztos kottaolvasás. A másfél órás intenzív próbán Albrehtsberger egyik a cappella miséjét gyakorolták. Másodkarnagyuk, a huszonéves Pärt Uusberg, aki az elmúlt években kórusműveivel tűnt ki, a „Muusika” című varázslatos vegyeskarát már világszerte éneklik. Itt kell tehát megemlítenem, hogy olyan zeneszerzőket nevelnek fel, akik gyermekkoruktól hosszú éveken át énekeltek és kórustagok voltak. A zeneszerzőik sokat komponálnak kórusra, tudják, mit lehet elénekelni, és biztosak benne, hogy sokan el is fogják énekelni a műveiket!

A hétköznapi koncertéletből két különleges programot hallhattunk kollégáimmal. Egyik a világhírű Hortus Musicus régizene együttes műsora volt, egy csodálatos reneszánsz teremben az egykori Hanza-város egyik legszebb részén. A szólistákkal, régi hangszerekkel megszólaló reneszánsz és barokk művek sokszor humoros, máskor megrendítő, eleven stílusban repítettek vissza minket évszázadokkal korábbi életbe. Ott helyben elhatároztuk, hogy műhelymunka lesz ebből a Cantatra látogatóknak, így született meg a „Happy Barokk” című atelier.

Köznapinak számíthatott az Észt Nemzeti Férfikar (karnagy: Mikk Üleoja) hangversenye is, Tallinn legrégebbi templomában, a Szűz Mária-templomban, amely az evangélikus felekezet központja. A Hugo Wolf kórusműveiből álló műsort nem hallgatta óriási közönség – bárhol Európában tömegeknek énekeltek volna –, így a családias hangulatban még elragadóbb volt a tisztaságnak, igényességnek, muzikalitásnak az a foka, amely a kórusaikra jellemző. Egy ilyen válogatást Wolf férfikaraiból szerényebb minőségű előadásban talán meghallgatni sem lehetett volna, olyan intonációs és formai követelmények elé állítják a művek az előadókat.

Itt kell megemlítenem, hogy a fesztivál előkészületei során is feltűnt, később beigazolódott, hogy hangversenyt, kóruspróbát csak olyan helyen tartanak, ahol jó az akusztika! Fantasztikus méretű és hangzású iskolai dísztermek, jól megépített modern előadótermek, jól zengő régi üzemcsarnokok, és persze csodálatos templomok adnak az éneklőknek olyan környezetet, amelyben öröm és élmény az éneklés. Egyetlen kivétel az egyedi, a más miatt fantasztikus helyszín, a Dalmező.

            A tallinni Europa Cantat Fesztivál alkalmából a vendégek kezükbe vehettek egy kis füzetet: „Music in Estonia – észt zenei áttekintés” címmel. Ebben a régebbi és mai jelentős zeneszerzők, ismert zeneművek összefoglaló bemutatásán túl betekintést kapunk a zenekari életbe, a fiatal muzsikusok képzési rendszerébe és tehetségeik sikereibe.

A kóruséletről szóló fejezetet Kaie Tanner írta, aki amellett, hogy gyakorló karnagy, az észt kórusszövetség főtitkára, még számos nemzetközi szervezetben dolgozik, így – természetesen hazaszeretettel fűtve – széles horizontba ágyazva ad képet az észtek kóruséletéről, „mítoszok és realitások” alcímmel. Mítosz az, hogy minden második észt ember kórusban énekel. Jelenleg a lakosság 3,62 százaléka énekel valamilyen kórusban, az viszont igaz, hogy 51 százalék valamiként részt vesz a nemzeti Dalünnepen, és az észtek 90 százaléka követi róla a TV vagy a rádió közvetítését! Ez számukra nagyon fontos, ezért tűnhet távolabbról úgy, hogy fél Észtország kórustag. Napjainkban 1417 kórus működik: 406 – kicsinyek kórusa, 283 – gyermekkórus, 137 – fiúkórus, 44 – leánykar, 98 – nőikar, 57 – férfikar és 392 – vegyeskar. Összesen 880 képzett kórusvezetővel. A kórusénekesek 61,4 százaléka gyermek és fiatal, ami eltér az általános európai tendenciától, ahol arányaiban több felnőtt, sőt idős ember jár kórusba. Az észt felnőttek kevesebb időt szánnak a hobbikra, sok a munka és a családi feladat. Ez nyilván más országokban is így van, a különbség a minőségben érhető tetten, ugyanis a számtalan észt ifjúsági kórusból származó felnőtt amatőr és hivatásos énekkarok nagyon magas színvonalat tudnak képviselni! Szeretnek nemzetközi versenyekre járni, évente 30–60(!) kórus visz haza díjat valamilyen kórusversenyről. A hazai kórusélet széles és szerteágazó, minden típusú rendezvényhez hozzátartozik a kóruszene; látszanak, hallatszanak a hétköznapokban. Egyetlen nagy nemzeti kórusszövetségbe tartoznak az együttesek, amelyen belül vannak részcsoportok, de a központi szervezés világos és hatékony a hazai rendezvények, és a nemzetközi lehetőségek színterén is.

Mit szeretnek énekelni az észtek? Elsősorban saját zenét, népdalfeldolgozásokat és anyanyelvű modern kompozíciókat. A korábbi európai repertoárból elsősorban Mendelssohn és Brahms művei kedveltek, sokkal kevesebb a barokk, vagy még korábbi zene. Népszerűek a pop és jazz kórusok. A színpadi előadásaikban egyre merészebben használnak videókat, fényeket, koreográfiát és színpadi rendezést, érzékeltetve, mekkora utat járt be a kóruséneklés a komor fekete ruhába öltözött mosolytalan énekesek előadásától napjainkig.

Az ötévente megrendezett tallinni Dalünnepek mellett minden régióban vannak fesztiválok, a helyi kórusokkal, fúvószenekarokkal, népzenészekkel és táncosokkal. Ezek is fontos események az észtek számára, sem eső, sem szél nem tántorítja el őket a nyári szabadtéri zenés találkozóktól. Itt szokták „tesztelni” az országos Dalünnepek következő repertoárját is, ami azt jelenti, hogy az új műveket mindenütt megtanulják és már korábban előadják.

Mindezek ellenére a szakemberek úgy látják, nem eléggé népszerű és megfizetett a karnagyi munka, ezért külön lehetőségeket teremtenek a fiatal, jól képzett kollégák nemzetközi képzésére és hazai bemutatására, például a Dalmezőn. A 2017-ben megrendezett ifjúsági Dalünnepen 17 fiatal karnagy debütált. Beszédes és elgondolkodtató volt az esemény címe is: „Itt maradok…” – egyfajta fogadalom a haza, az összetartozás és az éneklés mellett. (A csodálatos ünnepről szintén teljes film található az interneten: „Youth Song Celebration 2017. Mina jään…”

Kaie Tanner így fejezi be ismertetőjét: „Hiszem, hogy Észtország mindig a kórusok országa lesz. Az együtténeklés a vérünkben van, része az identitásunknak. A Dalünnepek hagyománya olyan, amihez minden észt ember nagyon személyes érzésekkel kötődik.

 

Kedves Olvasó: daloló – zenélő, fiatal – tapasztalt, műkedvelő – hivatásos – hivatalos!

Itthon, „Kodály országában” lenne néhány költői kérdésem magunkhoz:

– Meg tudjuk-e tanítani énekelni a kisgyermekeinket, ha akarjuk?

– Tudunk-e énekelni minden énekórán, ha akarunk?

– Tudunk-e összesen két iskolai órát hetente erre áldozni, ha akarunk?

– Tudunk-e minden iskolában kórust szervezni, ha akarunk?

– Vannak-e tehetséges zeneszerzőink, akarnak-e a fiatalságunknak komponálni?

– Meg tudjuk-e szervezni az ország kóruséletét, ha akarjuk?

– Tudunk-e találkozni, együtt énekelni, hitet tenni a magyar kultúra és összetartozás mellett, ha akarunk?

Végül: Kodály mit szólna, ha ma körülnézne Magyarországon és Észtországban?

Erdélyi Ágnes

Veszprém Város Vegyeskara karnagya,

a Kóta Művészeti bizottságának munkatársa,

a Magyar Kodály Társaság elnökségének tagja

Veszprém, 2018. október – 2019. február

Hírlevél feliratkozás

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy értesüljön legfrissebb eseményeinkről, híreinkről.

Kapcsolat

Lépjen velünk kapcsolatba elérhetőségeinken.

  • Telefon: +36/1/225-3713

Kövessen minket!

Kövessen minket a közösségi hálózaton.
Ön itt van: Főoldal Aktuális Music in Estonia - Ahol valóság a mindennapos éneklés!